"...A boldogságot nem lehet ajándékba kapni, egyetlen titka: adni, mindig csak adni. Jó szót, bátorítást, mosolyt, hitet és sok-sok önzetlen szeretetet..." (Goethe)

... egy véletlen találkozás hozta úgy, hogy eszembe jutott ez az egyszerű kis tárgy, ami odáig jutott el egyszer, hogy elmaradt a lakkozás.  Egy korábbi bejegyzésben - kattints ide, ha szeretnéd látni - mutattam egy tulipános dobozt, s a minap kis gazdájával, Zsófival találkoztam a munkahelyemen egy rövid időre. Amolyan "gyermekmegőrzésként" töltött egy rövid időt a velem szemben lévő irodában, méghozzá "hasznosan", nagy rajzolással. Erről eszembe jutott, hogy a doboz után nemsokkal készült egy ceruzatartó, azzal a szándékkal, hogy majd a doboz után küldöm, de a kislány akkor még annyira  pöttöm volt, hogy csak a kedvenc meséje ihlette apukáját arra, hogy kérjen neki egy nagy tulipános dobozt, a rajzeszközök még nem voltak annyira részei az életének. Talán ezért is merült feledésbe nálam is. Most viszont úgy láttam nagyon aktuálissá vált. Gyorsan ki is faggattam - a felnőttek már csak ilyenek -, hogy szeret-e rajzolni? Azt válaszolta: igen. Kérdeztem szeretne-e egy ceruzatartót? A válasz szintén igen volt (egy elbűvölő mosoly kíséretében). Újra kérdés tőlem: ugye van sok ceruzád? S a válasz tőle (ami már nem nevetve, hanem nagyon is komolyan érkezett): "A mamának is."
Hogy ez egy mennyire önzetlen megnyilatkozás, ugye nem kell részleteznem?   Szomorú, de talán csak egy kisgyerek képes még egy ilyen "röpke helyzetben" is saját magán kívül valaki másra is gondolni...
Azóta többször eszembe jutott ez a kis párbeszéd, s mindig megerősödik bennem tőle egy érzés:  bizony rengeteg felnőtt tanulhatna nagyon sok olyat  ilyen pici gyerekektől, amelyektől, ha tényleg "megtanulná" azokat  jobb, értékesebb ember lehetne.
Sajnos a mamának most nem tudok cerkatartót küldeni, de ezt gyorsan lelakkoztam, s hétfőn viszem!