Rózsa porta

"Amíg meg nem tapasztaltuk, milyen érzés szeretni egy állatot,

lelkünk egy része mélyen alszik."

(Anatole France)

Ez a bejegyzés nem a decoupage-ról fog szólni, s ezzel a bejegyzéssel azt a fajta elhatározásomat is egy tollvonással áthúzom, amelyben a kezdetek kezdetén úgy döntöttem, nyitok egy blogot, csak és kizárólag a hobbim számára. Bocsánat, ha valakinek ezzel csalódást fogok okozni…

Eltelt egy hónap azóta, hogy Prézlit hazahoztuk. S muszáj róla írnom!

Mint kiderült másoktól, legalább három hetet töltött a temetőben, kezdetben volt egy társa, ketten voltak, amikor márciusban, egy vasárnap délután ott jártam férjemmel és Ádám fiammal már egyedül. Egyedül és rettenetes állapotban. Soha nem felejtem el azt a tekintetet! Már nem volt ereje semmire, még felállni sem, csak nézett ránk azzal a bogárszemével, s abban a tekintetben egyszerre volt fájdalom, öröm és remény.

Sokkoló volt, olyannyira, hogy hazaérve sem tudtuk „magunk mögött hagyni” őt. Két fiam visszament és élelmet vitt neki, ezzel ez a vasárnap véget is ért. De négytagú családomban ez a történet nem tudott itt lezárulni.

Hétfőn mindenki ment a dolgára, én későn értem haza, s bármenyire is este volt, csak Mátét találtam itthon.

Többiek? – kérdeztem.

Mindjárt jönnek – jött a válasz.

De hol vannak?

Mindjárt jönnek.

Itt már „célirányosan” kérdeztem, hiszen egész nap nem tudtam szabadulni egy tekintettől, attól a bogárszemű kiskutyától, akit előző nap láttam.

Elmentek a kiskutyáért, ugye? – kérdeztem.

Jönnek mindjárt  – jött újra a válasz.

S ebben a pillanatban tényleg megjöttek. Férjem karjában ott volt a zsemleszínű, bogárszemű kiskutya! Majdnem úgy fogta, mint annak idején csöppnyi gyerekként a fiait. Pedig az már régen volt, nagyon régen, Ádám 23, Máté 20 éves ma már.

Ezen az estén 35 kullancsot tekergetett ki a férjem belőle (szegény a temetőben a kút mellett, egy fenyőfa alatt vert tanyát).

Aztán jöttek a problémák. Hova tegyük? Alex, a skót juhász mellé? És ha ebből baj lesz? Maradt a garázs, estétől délelőttig öt napon át. Szegénynek nem is volt igénye többre. Étel, víz, meleg pléd, pihenés, napközben Máté (szerencsére ő úgy jár suliba, hogy délelőtt itthon van), délutántól mindannyiunk társasága. Másnap fürdetés, újabb 5 kullancs, s némi sokk nekem: Úristen, itt bolha is van! De ezen is túl vagyunk.

Az első pillanattól jóban van a két kutya, Alex már idős, amolyan bölcs öreg úr a háznál, szerintem első perctől fogva tudta, ha osztozni is kell a szereteten, ez a kis jövevény nagy bajban volt, nem szabad bántani. A skótjuhászok egyébként is nagyon intelligens, bölcs állatok. Eltelt egy jó hónap és kettejük között soha semmi konfliktus nem volt, nagyon elfogadták egymást. Mi pedig örülünk, már nem is annak, hogy megmentettünk egy kutyát, hanem annak, hogy van két kutyánk!  S mindannyian már attól is boldogok vagyunk, ha csak azt nézzük távolról – teraszról, bentről az ablakból – hogy a két kutya mikor mit csinál. Mert olyanok sokszor, mintha mindent egyszerre csinálnának, van „szinkronalvás”, párban-ugatás, viháncolás  és sorolhatnám. A kicsi úgy utánozza a nagyot, hogy az nem hogy néha, de szinte mindig vicces.

S ha nyitva is marad a kapu, Prézli maximum az orrát dugja ki, mint aki arra gondol: nem lépek ki az ajtón, hátha nem jöhetek vissza többé…

Amikor megérkezett... Még Tóbiás, a cicánk se váltott ki semmi reakciót.

És ma: 

   

     

Ps.: 

 - Vajon egy kóbor kutya eltölt három hetet egy helyen? 
- Miért pont egy temetőben? 
- Ha tényleg egy kóbor állat, miért nem kóborol, hiszen egy temetőben  még élelmet sem talál?  
- Lehet, hogy várt valakit? Valakit, aki otthagyta azzal a tudattal, hogy soha nem jön vissza érte?